Forrás: www.okosbaba.hu
Néhány napja egy nagyon érdekes kutatásról olvastam, amelyet a Columbia egyetemen végeztek: a kutatók arra akartak választ találni, hogy mi az oka, hogy a tehetséges, jó tanuló gyerekek közül sokan alábecsülik a saját képességeiket. Hogy lehet az, hogy ezek a gyerekek alacsonyabbra teszik a mércét, és kevesebbet várnak maguktól?
A szerzők arról írtak, hogy a szülők 85%-a leginkább azzal próbálja megelőzni, hogy gyermekük kudarckerülővé és kishitűvé váljon, hogy az intelligenciáját, okosságát dicséri. Kíváncsi voltam, az OkosBaba olvasói között milyen ez az arány, ezért is kérdeztem rá a pénteki szavazásban. Örülök, hogy ilyen sokan szavaztatok, és annak még inkább, hogy ilyen sok hozzászólás született, közöttük olyanokkal is, amelyek azt mutatják, többen rájöttetek, értettétek, miért a kérdés, és jól látjátok a problémát. :) S hogy miért épp ezt a két választ lehetett megjelölni?
Az előbb említett 10 évig tartó kutatás során 400 ötödikes gyerekeknek adtak egy olyan egyszerű kirakós feladatot, amelyet nagy valószínűséggel jól megoldanak. Amikor a gyerekek végeztek, megmondták nekik a pontszámukat, és egyetlen mondatnyi visszajelzést kaptak még. Vagy ezt: "Nagyon okos lehetsz ebben", vagy ezt: "Biztosan keményen dolgoztál".
Eztán a gyerekek egy második feladatot kaptak, de itt már választhattak két kirakó közül. Az egyik nehezebb volt, mint az első, de elmondták a gyerekeknek, hogy sokat tanulhatnak belőle, ha megpróbálkoznak vele. A másik ugyanolyan könnyű volt, mint az első feladat kirakója.
Szerinted ki hogy választott?
Jól gondolod: azok a gyerekek, akiket az erőfeszítésükért dicsértek meg az első feladat után, 90%-ban a nehezebb kirakót választották a második körben. Az "okos" gyerekek nagy része a könnyebb feladatot választotta. Miért?
Amikor az okosságukért dicsérjük a gyerekeket, azt sugalljuk nekik: "Az a lényeg, hogy okosnak látszódj, és ne kockáztasd meg, hogy hibázhatsz". És a gyerekek épp ezt tették: úgy választottak, hogy ne legyen esélyük arra, hogy tévedjenek és zavarba jöjjenek.
A harmadik körben nem volt választási lehetőség. A feladat nehéz volt, olyan, amelyet két évvel idősebbeknek terveztek. Várható volt, hogy nem tudják megoldani a gyerekek. Mégis, a két csoport másképp reagált. Az erőfeszítéseikért megdicsért gyerekek úgy gondolták, hogy nem koncentráltak eléggé, azért nem sikerült a feladat, és mindent megtettek azért, hogy meg tudják oldani, tovább próbálkoztak. Többen kérdezés nélkül úgy kommentálták ezt a kirakót, hogy ez a kedvencük. Az okosságukért dicsért gyerekek szerint a kudarc azt bizonyította, hogy valójában nem is okosak.
A végső körben aztán megint visszatért az első, könnyebben megoldható feladattípus. Az erőfeszítéseikért dicsértek 30%-kal javítottak azon a pontszámon, amelyet az első körben kaptak. Az okosságukért dicsértek 20%-ot rontottak.
Nem mindegy tehát, hogy dicsérjük a gyermekünk. Ha a próbálkozásait, erőfeszítéseit emeljük ki, azt sugalljuk neki, hogy ő az, aki irányíthatja a dolgok menetét. Ha az okosságát (ami belülről fakad), akkor ez úgy hangzik: nincs az irányítás a kezében - vagy rendelkezik a megoldáshoz szükséges képességgel, vagy nem. A gyerekek ezt később egy beszélgetés során meg is erősítették: "Okos vagyok, nem kell erőfeszítéseket tennem".
A kutatást elvégezték aztán több korosztályú és különböző társadalmi helyzetű gyerekek körében is. Nem számít, hogy óvodás, vagy iskolás a gyermek, a dicséret hasonlóképp hat minden esetben.
Nem könnyű váltani, és feladni a régi beidegződéseket - tudom... :) Jó alternatíva lehet a leíró dicséret, amelyet Faber és Mazlish ajánlanak a Beszélj úgy... könyvben. A jó dicséret szerintük két részből áll: a szülő elmondja, milyen nagyra értékeli, amit lát (leginkább leírja, amit lát, részletesen, és nem csak annyit mond, "nagyon jó"), és eztán pedig a gyermek képes önmagát megdicsérni (vagy egyszerűen jobban érzi magát). A fenti kirakós esetben például így reagálhatunk: "(Majdnem) minden darab a helyére került, és milyen gyorsan! Nem adtad fel akkor sem, ha nem ment elsőre!" stb. Fontos persze, hogy őszintén reagáljunk, de ha megkíséreljük a gyermek szemszögéből látni a feladatot, rájöhetünk, hogy nem is mindig olyan egyszerű, ahogy mi gondoljuk.
